Szerintem hosszú távon nem szabad kicsinyeskedni, mert magával szúr ki az ember… rengeteg példát tudnék írni az életből, amikor kicsinyes lehettem volna, talán még meg is érdemelte volna az, akivel szemben alkalmaznom kellett volna, de mindig úgy döntöttem, hogy emelt fővel kell “távoznom”.

Ha valaki nagyvonalú, az a lelkének tesz jót, különben is, én azt vallom, hogy _nekem a legjobb jár_ és nem elégszem meg a _még jó_ félmegoldással.

Ezt sosem bántam meg, de még a saját Anyám sem hiszi ezt el…

A helyzet az, hogy az nem buli, ha ezután még mi rimánkodunk, hogy ki kéne fizetni… és ezt több részletben…

Továbbmegyek: kb. 2 évvel ezelőtt volt egy titkos “akciónk”: akinek komoly anyagi gondjai voltak – és normálisnak ítéltünk meg – felajánlottuk, hogy odaadjuk a progit ingyen amolyan jótékony céllal, és minden kötelezettség nélküli becsületkasszát kértünk cserébe: azaz, ha – határidő nélkül – valakinek rendbejön az anyagi helyzete, akkor szól, és számlázunk.

Kiosztottunk kb 20 ilyen programot, 2 év alatt ezek közül még annyi sem jött vissza, hogy “élek még, kérek még egy kis időt, stb.” egyszerűen eltűntek ezek az emberek.

Ennyit a jótékonykodásról.

Mindig azt hiszem, hogy a társadalom felnőtt már az ilyen dolgokhoz – de nem.